Itt a folytatás, kicsit sokára, de remélem tetszik. :)
Erről a hangszerváltásról persze még a szüleimmel is beszélnem kellett. Számítottam rá, hogy nem fognak túlságosan örülni, mivel ők javasolták nekem a hárfát és örültek hogyha sokat gyakoroltam, de erre nem számítottam:
-Anyu!
-Igen Lea?-kérdezte tök nyugodtan.
-Hát...igazából...-gondolkodtam hogy mondjam el-szeretném abbahagyni a hárfát és választani valami más hangszert-nyögtem ki egy szuszra.
-Mi????????????
-Hát tudod nem a hárfa a kedvenc hangszerem, nem is vagyok benne valami tehetséges, és piszkálni is szoktak miatta. Persze a zenélést nem hagynám abba, inkább kipróbálnék egy másik hangszert, mondjuk a hegedüt vagy a zongorát.
Anyán láttam a megdöbbenést, mintha kicsit mérges is lenne. Pedig általában kedves, mosolygós és megértő.
-Hát nem is tudom. Erről még beszélnem kell apáddal is. Azt hittem neked is tetszeni fog ez a gyönyörü hangszer és tudsz is majd játszani rajta, úgy mint én.
Most én döbbentem le. Mi van? Anya hárfázott???? Ez, ez, ez... No comment.
-Tudom nem erőltethetem rád-törte meg anya a hosszú csendet-Én neked a legjobbat akarom-lágyult el újra az arca.
Én pedig mosolyogva mentem fel a szobámba házit írni.
Persze teljesen máshol járt most az agyam. Választanom kén hangszert, persze még azis lehet, hogy apáék meg sem engedik. De akkor sem akarok hárfázni, úgy meg semmi hangszer, semmi hobbi. Szánalmas vagyok.
Sajnos apa későn ért haza, későig beszélgettek róla, hogy mi legyen, de én valamikor tizenegy felé kidőltem.
.jpg)
Az iskola előtti saroknál megláttam Dórit, aki engem várt, szerdánként innen mindig együtt megyünk a suliba.
-Mijen volt a verseny?
-Szia Lea. Nagyon jó volt, második lettem!
-Az nagyon jó helyezés!
-Neked mijen volt a tegnapi napod?
-El se fogod hinni mi történt.
-Na mi?
-Először is összebarátkoztam Anettel.
-Mi??????? Mi az, hogy Nettikével barátkozol?
-Miért? Nem örülsz annak, hogy végre vannak vagyis hogy lesznek új barátaim? És különben is, mi az,hogy Nettike?-kezdtem kikelni magamból.
-Mi az, hogy új barátaid? Mi Alizzal már nem is vagyunk fontosak?
-De...-és itt elakdtam, nem gondoltam rá, hogy így fogadja. Mit akar? Azt, hogy ne beszélgesek senkivel az osztályban? Vagy az egész világon? Neki lehetnek barátai nekem meg nem? Csak álltam szótlanul, de már majdnem bőgtem is, ekkor végre valahára megszólalt:
-Na! Nyugi! Csak szivatlak! Nincs semmi baj! Nagyon örülök, hogy végre valakivel összebarátkoztál.
Én nem tudtam mit mondjak. Csak néztem magam elé.
-Haló Lea!
Hirtelen elröhögtem magam, nem is tudom miért, nevettem.
-Lea! Jól vagy?-röhögte el ő is magát, így álltunk kb. két percig.
-Mostmár menjünk, el fogunk késni.
-Rendben.
Izgulok. Nagyon. Félek, hogy a tegnapi nap meg sem történt, hogy csak álmodtam. Anettet, anya belegyezését.
-Milyen nap van ma?-akartam róla meggyőződni, hogy nincs igazam.
-Szerda. Miért?
-Á, nem érdekes.-és hirtelen eszembe jutott, hogy reggel pont ezen filóztam, sőt most azért sétálok itt Dórival.
A sulink nem valami érdekes, a legtöbb általános így néz ki. A bejáratnál, van a portás helyiség, aztán az aula. A falakon plakátok, rajzok, meg egy festmény Gárdonyi Gézáról. Van egy künyvtár, egy tanári meg egy igazgatói (ott még közülünk seki nem járt, remáljük, nem is fog).
Az osztály nem a legbalhésabb típus, de mi sem vagyunk áldott jó gyermekek.
12 lány és 10 fiú. Szerencsére több a lány mint a fiú. Persze ez rajtam mit sem segít. A tanárok közt is van jófej, meg olyan is aki szeret minket megszivatni. Az én kedvenc tanárnőm Pallósi, az énektanár, a kedvenc idegen nyelvem pedig a német. Dóri és Aliz is némtet tanul, ami szerencse. Azért választottuk még 5.-ben, hogy utána könnyebb legyen az angol.
